Legutóbb azt a közvélekedést igyekeztünk eloszlatni, hogy a német csúnya nyelv – rengeteg példát hozva arra, hogy a magyar milyen szívesen olvasztja magába az állítólagos csúnya német szavakat. Most arra keressük a választ, hogy igaz-e, hogy a magyar nagyon nehéz nyelv, és külföldieknek szinte reménytelen megtanulni.

A Google Translate legújabb fejlesztése már kétségkívül az első lépés afelé, hogy az embereknek egyáltalán ne kelljen megtanulni egy nyelvet sem, ez főleg, nekünk, magyaroknak „jó hír”, akik híresen-hírhedten nem beszélünk nyelveket. Ha a jelenlegi fejlődési irányt nézzük, akkor nem csupán az online térben lesznek azonnal, és legfőképp tökéletesen fordító programok, de nagy valószínűséggel 10-20 éven belül (ha nem hamarabb) olyan kütyük is lehetnek a kezünk (fülünk, szemünk, szájunk) ügyében, amelyek a valóságban képesek lesznek azonnal fordítani.

Az angol vagy a német?

Jó ez? Nehéz lenne rá válaszolni, de kétségtelenül van igény rá. Mert sokan azok közül, akik beszélnek is egy-két idegen nyelvet, küzdenek vele, azok pedig, akik alig, vagy egyáltalán nem, örömmel fogadnak minden ilyen fejlesztést. A nyelvtanuláshoz ugyanis nem csak idő, elszántság (és persze pénz) kell, de nyelvérzék is – van, akire ragadnak a nyelvek, van, aki pedig minden mondattal megizzad. (Állítólag 2-3 nyelv után már könnyebben megy minden új, de hol az a 2-3?)

A közvélekedés szerint a két leggyakoribb idegen nyelv, az angol és a német közül előbbi a könnyebb (nemrég komoly szakmai–politikai vita is robbant ki erről), de a legtöbb szakértő véleménye szerint ez a megállapítás leegyszerűsített. Az biztos, hogy az angol alapfokig viszonylag egyszerű, a német pedig alapfokig nehéz, utána válik könnyebbé. Mert hiába rokon nyelvek, a nyelvtanulók rettegett szabályai: a nemek és az igeidők pont teljesen másképp vannak a két nyelvben. A derdiedas-hoz épphogy nem magolás, hanem nyelvérzék kell, az angol igeidők pedig maximum az anyanyelvű beszélőknek világosak – de sokszor nekik se.

Nem véletlen, hogy az eszperantó, amelyet alkotója egy egyszerű világnyelvnek szánt, minden bonyolult és rendhagyó szabályt mellőz – csak épp senkit se érdekel. Aki használt már az üzleti életben angolt, az pontosan tudja, hogy ha nem angol anyanyelvűekkel beszél, nem ég le a tudásával – az angol világuralma nem fog változni. Milyen kár, hogy nem a magyar a világnyelv! – sóhajtanak sokszor a nyelvtanulástól idegenkedők, és amennyi hazánkfia külföldre szakadt az elmúlt 100-120 évben, akár jogos is lehetne az igény, hogy miért nem terjesztették el csodásan szép nyelvünket. Pedig.

Ezt tanuld meg, ha bírod!

Ha a szabályokat és a kivételeket nézzük, a magyarnál tényleg kevés bonyolultabb nyelv van. Tárgyeset (rengeteg kivétellel), ikes igék, igekötők, tárgyas ragozás, egy csomó kivétel, kötetlen szórend (és az ezzel járó értelmi különbségek).

Ugyanakkor egy csomó egyszerű része van a magyarnak. A magyarnak ugyanakkor van egy csomó egyszerű része. Egyszerű része ugyanakkor egy csomó van a magyarnak.

Mást írtunk? Ugyanaz csak másképp? Megérti ezt egy külföldi?

Viszont például az igeidőkkel semmi gond nincs. A jövő lehet jelen: a „Holnap elmegyek futni” ugyanazt jelenti, mint a „Holnap el fogok menni futni” – a kettő között maximum ízben van némi különbség.

Az a baj, hogy nem rokon

A nyelvészek évtizedek óta vitatkoznak azon, mennyire nehéz nyelv a magyar, de mondjuk úgy: nem jutottak dűlőre. A ma legelfogadottabb nézet szerint a magyar azért nehéz az indoeurópai (indogermán) nyelvcsaládba tartozó nyelveket beszélők számára, mert másik nyelvcsaládba tartozik. Egy portugálul beszélőnek az orosz sokkal nehezebb lehet, mint egy csehnek, egy amerikainak a japán vagy a kínai (bármelyik) – viszont egy német sokkal könnyebben boldogul a hollanddal, főleg, ha képes elsajátítani azt az elképesztő kiejtést, amit a hollandok csecsemőkoruk óta szívnak magukba. Nekünk kimondottan nehéz például az úgynevezett tonális nyelvek megértése – ezekben azonos szavak különböző ejtései eltérő jelentéssel bírnak.

Sok kutató szerint az, hogy a magyart nehéznek tartjuk, részben a „Nagy Magyar Önsajnálat” egyik pillére: csupán a nyelv önállóságából következő rossz sztereotípia. Persze, hogy nehezebb, ha a magyarhoz legközelebb álló „nagy” nyelv, a finn is olyan távol van már a magyartól, hogy alig vesszük észre a hasonlóságokat, a szavainkban pedig sokkal több a máshonnan (jórészt ugye a németből) érkező jövevényszó, mint a finnugor nyelvekből.

Íme a további csodás példák:

• Kivistä verinen oli vävyn käsi.
  Övektől véres volt veje keze.
• Orvon silmä kyyneliä täynnä.
  Árva szeme könnyel tele.
• Kuka meni meidän edessämme?
  Ki ment mielőttünk?
• Miniäni antoi voita.
  Menyem adott vajat.

A kutatások azt bizonyítják, hogy a kisgyerekek nagyjából ugyanolyan gyorsan tanulják meg saját anyanyelvüket – eszerint az elképzelés szerint minden nyelv egyforma nehéz, pontosabban egyforma könnyű.

Kavalkád, de logikus

Koháry Ilona, egy külföldieknek magyar nyelvet oktató iskola, a Hungarian Language School alapítója egy korábbi interjújában azt mondta, nem csak a gyerekek számára lehet szinte gyerekjáték a rettegett igeragozás elsajátítása. „A nyelv mélyén rendkívül logikus algoritmusok bújnak meg, és ezek feltárásával rend teremthető abban a kavalkádban, amely a kijelentő módú alanyi ragozásnál is több mint félszáz alakot eredményez (például: ülsz, eszel, takarítasz). Diákjaink a szabályszerűségek megtanulása után képesek az új igék önálló ragozására. Gyakorlati tapasztalatok mutatják, hogy a magyar éppolyan könnyen tanulható meg, mint bármely más nyelv.” Ezen a videón nagyon helyes külföldi fiatalok küzdenek a magyarral. Érdemes megnézni, sőt, több is van, ha nem fáradtok el!

A viták tehát értelmetlenek, már azok voltak a hatvanas években is, amikor a Népszabadság hasábjain heteken keresztül ment az elemzés a témában. A vitát akkor a kor egyik, ha nem a legkiválóbb humoristája, Tabi László írása zárta le, amelyet most teljes terjedelmében idemásolunk, mert egyszerűen zseniális.

Nehéz-e a magyar nyelv? — ezt a kérdést fejtegette Illyés Gyula jó néhány héttel ezelőtt a Népszabadságban, s végül megállapította, hogy — ellentétben a tévhittel — a magyar nyelv nem nehéz. Egy-két héttel később a nyelvész jogán hozzászólt a kérdéshez Fodor István, és vitatva Illyés véleményét, annak a nézetének adott hangot, hogy a magyar nyelv nem nehéz, nem is könnyű, pontosan olyan, mint a többi nyelv. Mivelhogy ezt a kérdést azóta nem bolygatja senki, tessék megengedni, hogy most már én is letegyem a garast: nekem fogalmam sincs arról, hogy a magyar nyelv nehéz-e vagy könnyű. Ha arra gondolok, hogy már két-három éves koromban beszéltem és értettem magyarul, azt kell hinnem, hogy a magyar nyelv nem lehet nehéz. Ha azonban J. S.-re, Párizsból ide származott ismerősömre gondolok, azt kell gondolnom, hogy a magyar nyelv mégis csak nehéz, mert húsz éve él Pesten, de nyelvünket, amit én két-három év alatt megtanultam, még ma sem beszéli igazán jól.

E kérdés kapcsán azon tűnődtem a minap, hogy ha anyanyelvem nem a magyar volna, mi mindent nem tudnék megtanulni ebből a nyelvből. Csak úgy hirtelenében felsoroltam magamban néhány „apróságot”, melyet — legjobb hitem szerint — sohasem tudnék megtanulni, ha történetesen nem magyarnak születtem volna.

Mindenekelőtt a tárgyas és a tárgyatlan igeragozást, de ez köztudomásúan nehéz minden idegen ajkúnak. Nem tudnám továbbá megtanulni, hogy a ló tárgyesete lovat, de a hó tárgyesete nem hovat, hanem havat és a só tárgyesete nem sovat, nem is savat, hanem sót. És ha már a tárgyeseteknél tartunk, aligha menne a fejembe, hogy a tű tárgyesete tűt, de a fű tárgyesete füvet, valaki ígérhet nekem füvet és fát, de ha mindent ígér, csak füvet és fát nem, akkor azt mondom: fűt-fát ígér, tehát a füvet is úgy ígéri, mintha tüvet, azaz pardon, tűt ígérne.

Nem tudom, valaha is elsajátítanám-e, hogy a kalbász fűszeresebb, mint a kolbász, a randa csúnyább, mint a ronda, és a beretva élesebb, mint a borotva. Kétlem azt is, hogy alszik és az aluszik között különbséget tudnék tenni, hogy tudniillik a kedves és szelíd nagymama (ha így akarom mondani) aluszik, de a rablógyilkosra már csupán azt mondhatom, hogy alszik, ő bizony nem aluszik, hacsak nem kedves a szívemnek az az akasztófára való gézengúz.

Na és persze az ikes igék! Nem könnyű ügy. Azt bizonyosan megtanulnám, hogy az ember nem esz, hanem eszik, sőt az állat is eszik és nem esz, sőt a fene is eszik, mert ha durván akarom elhárítani az ételt, amivel megkínálnak, így kiáltok fel: eszik a fene! De ha megbánom, hogy nem fogadtam el, akkor már esz a fene, vagyis a fene is csak akkor eszik ikesen, ha nem engem esz, egye meg a fene, de bonyolult.

Kevés nekem itt a helyem arra, hogy a magyar nyelv minden csalafintaságát felsorolni akár csak meg is kíséreljem. Hogy mégsem lehet valami könnyű nyelv, azt az is bizonyítja, hogy igen sok magyar ajkú sem tud jól magyarul: újságcikkek, de még irodalmi igényű művek is tanúskodnak erről. Nem is beszélve arról, hogy egy-egy szó jelentését még a tanultabbak sem ismerik. Még egy fél éve sincs, hogy egy ismerősömtől (mellékesen: kulturális területen dolgozik az illető), így búcsúztam: „Add át üdvözletemet kedves nődnek!” Mire az illető méltatlankodva így felelt: „Nem tudod, hogy már feleségül vettem?”

A saját nyelvünkkel való viccelődésre további remek példák is vannak. A szintén zseniális Tímár György a vicces nevű Brachfeld Sigfrieddel előadott jelenete ugyancsak parádés, de inkább a szavakkal, mintsem a nyelv logikájával vagy nyelvtanával élcelődik. Kedvcsinálónak íme egy szöveges részlet, de mindenképp kattintsatok a videóra!

• „- Mondd Gyurikám, mi a különbség a jár és a megy között? Mondjuk, jár az utcán vagy megy az utcán?
• - Semmi az égvilágon.
• - Jó. Mert nem akarok zöldséget beszélni. Tegnapelőtt láttam egy hastáncos nőt, akinek egész zeneszám alatt folyton ment a hasa.
• - Talán járt a hasa?
• - Szóval mégis van különbség?
• - Hát, ...árnyalatnyi.”

És ha még ez sem elég, épp 30 éves idén az akkori Humorfesztiválon szerepelt írás, Bencze Imre: Édes, Ékes Apanyelvünk című száma, amelyet Sinkovits Imre adott elő – akármekkora színész, ő sem bírta ki baki és nevetés nélkül. A tényleg fantasztikus összeállításból íme egy versszak:
„Foglár fogán fog-lyuk van, nosza, tömni fogjuk!
Eközben a fogházból megszökhet a foglyuk.
Elröppenhet foglyuk is, hacsak meg nem fogjuk.”

Mi arra hajlunk, hogy a magyar biztosan nem nehezebb a többi nyelvnél, de egy adott nyelvismeret felett sokkal-sokkal árnyaltabb, mint mondjuk az angol vagy a német. Jólneveltségünk okán a magyar választékos káromkodásait, továbbá a legismertebb káromkodásunkban szereplő szó egészen elképesztő sokszínűségét nem idéznénk ehelyütt. Aki akar, guglizzon rá.
(Nicsak, a guglizzon is milyen szép magyar szó.)

blogEz is érdekelni fog